Amsterdam és Dover között… (02.07.2013.)

Lassan egy hónapja nem írtam semmit, de sajnos annyira monoton lett itt az élet, hogy egyszerűen nem kaptam ihletet… El sem hiszem, hogy már július van, nem is érzem mondjuk, mert ezen a nyáron még egyetlen egyszer voltam rövidnadrágban, és akkor sem volt melegem. Bármennyire is hihetetlen, eddigi állomásaink során Norvégiában volt a legjobb idő, az északi sark közelében.

Egyre inkább érzem, hogy szünetre van szükségem, de mostmár hamarosan a célegyenesben vagyok, nem egész egy hónap múlva repülök haza! Végre! Minden egyes otthon töltött pillanatot értékelni fogok, az biztos, és az is, hogy nem tengerészként fogok nyugdíjba menni. Nem azért mert nem tetszik amit csinálok (annak ellenére, hogy néha nagyon fárasztó tud lenni), vagy mert nem tetszik, hogy minden nap más országban, városban vagyok. Ezekkel mind ki vagyok békülve, örülök, hogy láthatok, „alkothatok”, viszont ez a távollét az otthontól és főleg az otthon hagyottaktól nem nekem van hosszútávra kitalálva. 1-2 évig lehet ezt csinálni, de ha van otthon valaki aki fontos az ember életében, akkor eljön az az idő (elég hamar), amikor azt mondod, hogy nem tudsz nélküle meglenni hónapokig, nem tudsz úgy élni, hogy közben semmit nem oszthatsz meg vele. Nem valami jó érzés ha lemaradsz a közös ünnepekről, a szülinapjáról, ezt a jövőben nem bánnám ha el tudnánk kerülni. Meg ott van a család is, nap mint nap hiányzik, hogy anyum kérdezze „mit esztek ma? Jösztök-e hozzánk?”, hogy halljam amikor ezeket kérdezi telefonon, apum kommentál a háttérben, „hogy hagyd békén őket, hogy pihenjenek!”. Hiányzik, hogy Bea szülei érdeklődjenek, mikor megyünk Kászonba, kirándulni, úszni, stb. Mind olyan apróságok, amiket ha nap mint nap hall az ember nem tűnnek olyan fontosnak, jelentősnek, viszont ha 5 hónapig nem hallom, akkor mindennek nagyobb jelentőséget tulajdonítok, másképp értékelem. És az sem éppen szívmelengető, hogy lemaradok a keresztfiam keresztelőjéről, meg jó barátaink esküvőjéről. Ezek a dolgok nem ismétlődnek meg majd csak azért, mert én hazajövök a tengerről, a világból. Világot látni és pénzt keresni szép és jó, viszont mindezt egyedül tenni nem vagány.

A hajós élet, mindent összevetve nem olyan rossz, a munka is szerethető, de mindig ott lesz az a probléma, hogy távol vagyok, amit egész életemben próbáltam elkerülni… Igazából azt hiszem csak annyi bajom van, hogy a luxushajó nem a Szent Anna tavon vagy az Olton köröz, úszkál J.