Az utóbbi időben
egyre ritkábban van időm írni, mert sajnos nem tudok kimenni a hajóról, hogy
netközelbe kerüljek. Egy kicsit felgyorsultak az események, minden nap érkezik
valamilyen szállítmány: napozóágyak, székek, asztalok, gyümölcs, italok, szóval
minden. Ez a bár részleg számára rengeteg munkát jelent, ugyanis mi ürítjük a
kamionokat, mi rendezzük el a székeket, asztalokat, napozóágyakat. Az utóbbi
négy napban olyan keményen dolgoztunk, hogy én eddig el sem tudtam volna
képzelni ilyent. Nem félek én a fizikai munkától, úgy gondolom, hogy bírom is,
de ami itt zajlik, az valami elképesztő. Napi 12-13 órát nyomunk le kemény
fizikai munkával, fél óra ebédszünettel, és közben vihar volt folyamatosan,
esett az eső. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben filippinók és indiaiak
itt, fáznak, lusták is egy kicsit, meg irigyek az európaiakra, mert mi euróban
kapjuk a fizetésünket, és ők nem is kapnak annyit mint a legtöbb európai,
szóval néha helyettük is dolgozni kellett, hogy minél hamarabb meglegyünk. A
tegnap este éreztem, hogy egyszerűen nem tudok állni a lábamon és ha ültem is
reszketett minden porcikám. Ma már egy kicsit lazább volt (vagy kezdtem
megszokni), de ma is a 11 órát letekertem, és még ezután kezdődik igazából a
buli, mert a vendégek még mindig nincsenek itt.
Igazából egy kicsit
kiábrándító a tény, ahogy itt akarva-akaratlanul különbséget tesznek az
európaiak és nem európaiak között (pontosabban a nem európai kategóriába
tartoznak azok is akik nem EU tagállamból jönnek). A helyzet az, hogy az ők
fizetésük sokkal alacsonyabb, mint az átlag európai alkalmazotté, dollárban
kapják, amit legtöbbször be kell váltsanak itt a hajón, hogy tudjanak venni
ezt-azt maguknak és még az átváltással is veszítenek rajta. Aztán itt van a
ranglétrán való feljutás kérdése is. A bárban például a legjobb bárosok mind
filippinók, akik évek óta a cégnél vannak, de barkeepernél magasabb pozíciót
nem kapnak, a 12 barchef közül egy filippinó van aki több mint tíz éve a cégnél
dolgozik, minden egyes hajón (a tíz közül) lehúzott már legalább egy évet, itt
dolgozik veje, lánya, egész családja, igazából mindenki mindent tőle kérdez, de
ennél fennebb nem engedik jutni. Az irónia ebben az, hogy az ő főnökei két
fiatal srác (assistent bar manager mindkettő), akik németek és nem több mint 3
éve dolgoznak itt. Ezt én egy kicsit furcsának tartom, hogy így működik, de ez
a cég politikája, nem fektetnek bizalmat nem európai alkalmazottba.
Holnap nyit a bár,
ahol dolgozom, reggel tízkor kezdünk, mert jönnek valami fontos személyiségek,
hogy megnézzenek minket.
Mindenki harcra
készen áll, egyelőre úgy érzem, hogy a csapatunk jó, az egyik legjobb barkeeper
mellé kerültem, egy filippinó srác aki 5 éve dolgozik itt. Azt ígérte, hogy
maximum két hónap alatt mindent megtanít nekem, amit tudnom kell, nagyon barátságos,
rendes. Mondjuk másképp itt nem is nagyon lehet, mert egy ekkora bárban, ahol
felszolgálókkal együtt 12-13 ember dolgozik mindenki függ mindenkitől. Ha
antipatikus valaki és keresztbe teszel neki, hónapokig nem tudsz érvényesülni,
mert minden lépésednél akasztani fognak (legalábbis ezt mondják a
tapasztaltak). Úgyhogy próbálok mindenkivel jól kijönni, még ha ez néha nem is
könnyű és mindenkit megbecsülni magam körül.
Érdekes történet:
amióta itt vagyok minden nap hallok egy mondatot tízszer legalább: „plenty like
rice”. Mindenre mondják amiből sok van, vagy nem kell több (pl. poharak a
polcon). Ma megkérdeztem Cesart, a filippinó kollégámat, hogy honnan jön ez.
Régebb az Aida társaság kínaiakkal dolgozott, legtöbb alkalmazott onnan jött,
és ők rengeteg rizst esznek. Viszont nem tudtak sem angolul sem németül,
egyszerűen nem akartak nyelveket tanulni és mindenféle biztonsági előírásra is
tettek magasról. Egy alkalommal a kapitány megkérdezte az egyiket, hogy hány
mentőcsónak van a hajón, mire a kínai srác ezt válaszolta, hogy „plenty like
rice”. Na innentől kezdve szép lassan minden kínait leépítettek, és azóta nem
is alkalmaznak egyet sem. Itt telt be a pohár J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése